Az előző hetek egyik legfontosabb belpolitikai hírének számított az LMP parlamenti frakciójának megszűnése. A sokak által csak SZDSZ utódpártként aposztrofált LMP Bajnaiék ultimátumszerű ajánlatával olyan helyzetbe került, amely szinte feloldhatatlannak látszott. Vagy csatlakozik a Fideszt leváltani szándékozó Együtt 2014-hez, vagy pedig, frakcióját veszítve, szembenéz a pártszakadás tényével.
A Lehet Más a Politika kezdetektől fogva a rendszerváltás óta eltelt időszak és az abban szerepet vállaló politikai elit teljes kritikáját fogalmazta meg, mindeddig többé-kevésbé forrásokhoz jutnak, még egy esetleges vereség esetén is, vagy továbbra is megjelenítik a harmadik, pénz, stb.).
Magam, a cikk írójaként, semmilyen formában nem kötődöm az LMP-hez, mégis azt kell mondanom, hogy az LMP tagságának döntése példaértékű, sőt bizonyos szempontból a rendszerváltás óta eltelt idő egyik legfontosabb döntése. Miért mondom ezt? Azért, mert a magyar politikát ez ideig kizárólag a csoportérdekek, az egyéni boldogulás, a hatalom minden áron való megszerzése mozgatta. Először fordult elő, hogy egy párt tagsága ráerőltette akaratát saját vezetésére. Számos példát lehetne sorolni, amikor szépreményű pártok írták le magukat azért, mert vezetőik engedtek a „két nagy” csábításának, és egyéni ambícióik oltárán feláldozták saját tagságukat. Az LMP mostani döntése megmutathatja a magyar társadalomnak, hogy felül lehet emelkedni az önös érdekeken is. Nem állítom persze, hogy így is lesz, minden esetre a példa adott.
Ez a történet tulajdonképpen a túlélésről szól. Jávor, Szabó, Karácsony egyéni boldogulásáról, amely az új csapatban biztosítottnak látszik, és az LMP, mint politikai tényező túléléséről.
A kilépőkre nem kell túl sok szót vesztegetni, azt szokták mondani, hogy van az a pénz… Ennél fontosabb az LMP helyzete. Döntésével lehetősége nyílott arra, hogy végleg letörölje magáról az SZDSZ 2.0 bélyeget, amely sokkal inkább rásüthető az Együtt 2014 mozgalomra/pártra. (Elég csak a névsorra tekinteni: Bajnai, Draskovics, Magyar Bálint, Mécs, Schmuck, Kovács Kálmán, Szigetvári, Bárándy, Suchman utas politikát, ám ezzel bukják frakciójukat, és az ezzel együtt járó hátországot (irodák, munkahelyek, Bauer – a teljesség igénye nélkül. Szép és főként „hiteles” csapat!)
Az LMP tehát ilyen értelemben megtisztulva vághat neki a választásnak. Kérdés, hogy meg tudnak-e maradni egy esetleges kudarc után is, mert az ő idejük inkább 2018, mint 2014.konzekvensen, függetlenül az érintettek hovatartozásától. Minden bizonnyal ezért is tudott – nem kis meglepetésre – ilyen hirtelen parlamenti tényezővé válni. A lakosság józanabb része számára nyilvánvaló, hogy az elmúlt 25 év sikertelenségében mind a jobb, mind a baloldal komoly felelősséggel bír, ha nem is azonos mértékben. Ezért is alakulhatott ki a magyar társadalom többségében a politikai inaktivitás, mely a nem szavazók, a bizonytalanok óriási táborában nyilvánul meg. (Apropó jobb és bal: e két szó használata a magyar politikai életben teljesen értelmetlen. Csak a teljes politikai vaksággal megvert ember állíthatja az MSZP-ről, hogy baloldali volna, sokkal inkább a nemzetközi pénzvilág, a piac elvtelen kiszolgálója, liberális, – bár már ez a szó sem azt jelenti, mint eredetileg – globalizácós párt. Emellett a Fidesz számos intézkedése baloldali értékeket mutat, még akkor is, ha az intézkedések végrehajtásának módja erősen megkérdőjelezhető.)
Schifferéknek tehát két lehetőség között kellett dönteni: alapvető értékeiket feladva beállnak Bajnai mögé, ezzel nagy valószínűséggel biztosítják politikai túlélésüket, poziciókhoz,
Szomorú, hogy a szép reményekkel, civilként induló Szolidaritás és a Milla ugyanazt a szerepet játszotta el, mint az LMP-ből kilépők. Ahelyett, hogy a 25 év politikáját kritizálták volna, vezetőiknek fontosabb volt a 2014-es parlamentbe jutás. Talán ezért van az, hogy tagságuk száma komoly erőfeszítések ellenére sem gyarapszik.